/Kislányommal, Emmával közösen írt mesénk bekerült a Mesék a Velencei-tóról c. mesegyűjteménybe. 2024, Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola, Koszorú Kiadó/
Réges-régen óriások lakták ezt a földet. Dübörgő lépteiket visszhangozták a hegyek. Amikor sírtak, folyók eredtek könnyeik nyomában. Barátai voltak a Napnak és a Holdnak. Ha a tenger kilépett a medréből, visszafújták a vizet a helyére; ha a tavasz nem tudta legyőzni a tél dermesztő hidegét, leheletükkel leolvasztották a jeget a kikandikáló rügyekről. Tudták az idejét a munkának és a pihenésnek egyaránt.
Ünnepnapokon csillagokat halásztak az égről lepkehálóikkal, és felfűzték őket fénylő lampion-láncnak, hogy azzal fonják körbe a földet, s így állítsák meg kicsit a forgásában. Amikor aztán kiszórakozták magukat, újra szétszórták a csillagokat, és mehetett tovább minden a maga rendje és módja szerint.
Éppen a nyári csillagvadászat ideje jött el abban az évben is, amikor Dönci, az óriásgyerek odaállt a szülei elé, és így szólt:
- Én is akarok csillagra vadászni!
- Ugyan már, Döncikém, hiszen fel sem éred az eget! – simogatta meg a feje búbját az anyja.
- Nem úgy van az, kisfiam – magyarázta komolyan az apja. – Csillagvadászaton csak az vehet részt, aki már elérte a felnőttkori lábméretet.
- És az mekkora? – pillantott le Dönci az apja hatalmas lábfejére.
- Az akkora, hogy egyetlen ugrással ki tudjuk fröcskölni a tó vizét a medréből. Ahhoz még sok hamuban sült krumplit kell megenned.
Dönci látszólag beletörődően két sült krumplit vett ki a forró kövek közül – egyiket a zsebébe süllyesztette, másikat rögtön elmajszolta. De ettől kezdve elszántan ugrált a tóba. Nekifutásból, faágról, egy lábbal és páros lábbal – hiába. Már nyakig elázott, de csak a vadludak hagyták el a tó medrét, a víz nem. A szülei mosolyogva legyintettek rá:
- Majd elmúlik ez a bogara is!
Dönci azonban a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, szerez magának az égről egy csillagot, és onnantól senki nem kételkedhet az ő felnőttségében – lábméret ide vagy oda! Volt egy barátja: Rágcsi, a hód. Vele osztotta meg nagy tervét. Rágcsi segített neki gyékényt szedni, amiből az óriások már gyerekkorukban megtanulták a kötélfonás csínját-bínját. A gyékénykötélből aztán elkezdte készíteni Dönci a saját hálóját. Napról napra nagyobb lett, éjszakánként pedig Rágcsi rejtette el a hódvárban, nehogy észre-vegyék, miben mesterkedik az óriásgyerek.
Az ünnepség napján már csak a háló utolsó csomóit kellett megkötnie, ezekkel bíbelődött szorgosan az egyik hegy tetején ülve. Körülötte rendetlenül hevertek a kőkockák, amelyekkel máskor játszani szokott. Éppen elkészült, amikor az esti szél megcirógatta a karját. Szétnézett. Mindenki az ünnepségre készülődött a tóparton.
Dönci építeni kezdett: a legnagyobb kőkockát alulra, arra egy kisebbet, aztán még kisebbet, és így tovább, hogy egy lépcsőzetes torony keletkezzen. Amikor már nem érte fel, fellépdelt a tetejére, úgy tette rá a következőt, egészen addig, amíg el nem fogyott. Közben teljesen besötétedett, és nagy zenebonával kezdetét vette a csillaghalászat. Káprázatos fénycsóvák cikáztak az égen a lepkehálók surrogása nyomán.
Dönci megvárta a legnagyobb zsivajt, és elindult a lépcső tetejére. Már csak egy karnyújtásnyira volt tőle az ég. Meglengette a hálóját, és éppen elérte vele a Göncölszekér rúdjának az első csillagát. Csakhogy a csillag sokkal nehezebb volt, mint gondolta. Dönci megtántorodott, és lebukdácsolt az építményről, miközben a lépcsőfokok sorra omlottak le alatta. A háló kiesett a kezéből, a csillag pedig nagy csattanással a sziklának csapódott és összetört.
A zenebona elhallgatott, mindenki a hegy felé indult. Legelöl Dönci szülei siettek. A csillagdarabok vöröses fényben izzottak, aztán aranysárga fényre váltottak, végül teljesen elhalványodtak. Egyiknek a tövében sírdogált Dönci, vérző sebeit tapogatva.
- Így, törötten nem tudjuk visszaküldeni az égre – mondta a legöregebb óriás. – De a csillagkép nem maradhat csorbán, a Göncölszekér csillagát pótolnunk kell, különben megharagszik ránk a Nap és a Hold.
- De mivel tudnánk pótolni? – pattant fel Dönci.
- Keresnünk kell egy szép követ, amely még sohasem volt sem az égen, sem a földben, és átereszti a fényt. Azután el kell vinnünk Csillagapóhoz. Ő talán tud segíteni.
Másnap, ahogy kivilágosodott, az óriások szétszéledtek a hegyvidéken, hogy megfelelő követ találjanak. Dönci a tóparton nézelődött, fák odvában és gyökereik között keresgélt. Már mindkét zsebe megtelt kaviccsal, de amikor jobban megnézte őket, rájött, hogy egyik sem alkalmas csillagnak. Csüggedten lógatta a fejét. Ekkor barátja, Rágcsi bukkant fel a vízből:
- Találtam valamit! Csak nagyon nehéz, segítsd kiemelni!
Dönci belegázolt a tóba, a hód pedig megfogta a kezét, aztán lebukott a víz alá, úgy vezette Döncit. Nagyon mélyre úszott, Dönci már térdelve kotorászott a meder alján, nyakig érő vízben, amikor a kezébe akadt a nagy, sima kő. Ahogy kiemelte a napfényre, azonnal látta, hogy ez az, amit keresett. Boldogan vitte az öreg óriáshoz.
- Szép darab – bólogatott az öreg. – Csillagnak való. Hanem el mered-e vinni Csillagapóhoz? Mert ő veszedelmes vidéken lakik ám, túl a hegyeken, a sárkányok földjén. Oda pedig csak az tud belépni, aki ismeri a sárkányok elleni varázslatot.
- Megtanítasz rá? – lelkesedett Dönci.
Az öreg óriás nagyot sóhajtott:
- Sajnos, én sem tudom annak a módját. Réges-régen mindent feljegyeztek az óriások hatalmas kőtömbökre, és a kőtárban bárki elolvashatta. De a kőtár már régen összedőlt, maradványait benőtte a bozót, a tudós köveket elhordták, és beépítették házakba, várakba. Talán a jó szerencse eléd küld valakit, aki útba igazít.
Dönci nem tétovázott sokat: elbúcsúzott a szüleitől, zsebébe tett két hamuban sült krumplit, nyakába akasztotta a vizes-kulacsát, és elindult.
Ment, mendegélt, sorra kerültek a háta mögé a hegyek. Éppen a hetediken kelt át, amikor sűrű bozótosba ért, s azon túl meglátta a hatalmas tölgyfákat a mögötte felcsapó lángokkal és füsttel. Elérkezett a sárkányok földjének határához! Mi tagadás: inába szállt a bátorsága. Leült, hogy kicsit gondolkodjék. Elővette zsebéből az egyik sült krumplit, hátha segít a gondolkodásban. Ahogy ott majszolgatta, észrevette, hogy egy madár vergődik a közelében, a földön. Odahajolt hozzá: egy feketerigó volt. Megsérült a szárnya. Óvatosan kezébe vette, mire a rigó még erősebben csapdosott az ép szárnyával.
- Ne félj, nem bántalak – mondta neki. Aztán leszakította egy útifű levelét, és a cinke szárnyára kötözte. – Ettől majd meggyógyulsz, meglátod. És biztosan éhes is vagy. Adok neked egy kis elemózsiát – azzal a csőrébe adta morzsánként a krumpli maradékát, és megitatta vízzel.
A rigó ekkor megbátorodva így szólt:
- Kérlek, vigyél haza a fészkembe, a fiókáim már nagyon várnak.
Dönci követte a kismadár útmutatását a bokrok rengetegében, s hamarosan odaértek egy terebélyes bodzabokorhoz.
- Ott lakom, a bodzaágak között – mondta. Dönci már látta is a két, éhesen tátogó csőröcskét a fészekben, óvatosan melléjük tette a feketerigót. Aztán elővette zsebéből a másik krumplit. - Tessék, egyetek ti is!
A kismadarak hálásan csipogtak. Dönci örömmel nézte őket. Egyszer csak felfigyelt rá, hogy a bodza levelei alól egy kő kandikál ki. Odébb hajtotta az ágakat, s meglátott egy kőbe vésett képet: egy alvó sárkányfejet. Alatta zöld mohával benőtt betűkkel ez állt: MARGARÉTASZIROM. A kő tövében pedig ott díszelgett a fehér virág.
- Ez volna a varázsszer? – tűnődött.
Leszedte a szirmait, és a sárkányföld széléhez osont. Egy tölgyfa mögé húzódva várta, hogy közelebb jöjjön valamelyik sárkány. Jött is hamarosan. Egyik lábát a fa törzséhez tette, és hosszú karmait kezdte élesíteni rajta. Egyszer csak megállt és szaglászni kezdett a fa körül, egyre közelebb Dönci lábához. Az óriásgyerek nem késlekedett: gyorsan a sárkány orrára szórta a margarétaszirmot. A sárkány egy pillanatra meglepődött, nagyot lélegzett, aztán a szemét lehunyva a földre kuporodott.
- Működik! – kiabálta Dönci már messziről a rigóknak. – Működik a varázslat! Szükségem van rengeteg margarétára! Hol találhatnék még?
Ekkor a rigó harsány dalba kezdett, mire ezernyi madár gyülekezett felettük, s mindegyiknek a csőrében egy margaréta-szirom. Felrepültek olyan magasra, ahol a füst már nem bántotta a szemüket, és sorra lehullajtották a szirmokat. Úgy szállingóztak, mint a hó, és ahol leérkeztek, sárkányok dőltek le hortyogva, Dönci pedig vidáman lépdelt köztük.
Egyszer csak meglátott egy tornyot. Olyan magas volt, hogy még az óriásgyereknek is hetvenhét lépésébe telt, amíg feljutott a tetejébe, pedig ő tízesével szedte a lépcsőfokokat. Akkor egy ajtóhoz ért. Bekopogott rajta.
- Gyere beljebb! – hallatszott egy öregapó reszketeg hangja.
Dönci megnyitotta az ajtót, és hunyorogva nézte az ablaknál üldögélő kis emberkét.
- Csillagapó? – szólította meg félénken.
– Az vagyok. Te meg a csillagtörő óriásgyerek. Tudom, mi járatban vagy. Nagyon bátor lehetsz, hogy sikerült eljutnod hozzám. Ezért segítek neked. Hadd nézzem, milyen követ hoztál!
Dönci előkotorta zsebéből a követ, néhány margarétaszirom és krumplihéj közül. Az öreg a fény felé fordította, és elismerően bólintott:
- Szép. De így még nem küldhetjük fel az égre. Hideg és fénytelen. A föld legforróbb tüzét kell belevarázsolnunk. Azt pedig a legveszedelmesebb sárkánytól tudod megszerezni, a fekete barlangból.
- Máris indulok.
- A fekete bodzák útját kell követned. Vidd magaddal ezt a fáklyát, és gyújtsd meg a sárkány tüzével, aztán siess vissza hozzám!
Dönci úgy tett, ahogy Csillagapó tanácsolta, és a fekete bodzabogyók között odatalált a fekete barlanghoz. Olyan sötét volt abban, hogy az orráig se látott, a kezével és a fáklyával tapogatódzva haladt beljebb és beljebb. Érezte, hogy egyre melegebb lesz. Hamarosan meg is látta a sárkányt. Éppen vadmalac-pecsenyét készített. Olyan forró tüzet okádott, hogy egyetlen fújással ropogósra sütötte, aztán megette. Dönci elbátortalanodott: ha észreveszi a sárkány, belőle is könnyen pecsenye válhat. A sárkány azonban nem vette észre a nagy füstben; nekilátott, hogy a következő vadmalacot is megsüsse. Ahogy kifújta a tüzet, Dönci minden bátorságát összeszedte: előugrott a fáklyával, és a végét a lángokba tartotta. Aztán gyorsan a füstbe szórta a margarétaszirmot a zsebéből, és uzsgyi, indult kifelé a barlangból. Most már szaladni is tudott, a fáklya fényénél jól látta a kivezető utat. Egyszer nézett csak vissza, akkor látta, hogy a sárkány a malacra borulva szuszog.
Visszament a toronyba, és büszkén nyújtotta át a tüzet Csillagapónak. Csillagapó a szoba közepére tette a csillagnak szánt követ, és köröket írt le fölötte a fáklyával, közben bűvös szavakat mormolt. A láng egyre gyorsabban mozgott, egyre közelebb a kőhöz. Egyszer csak a fáklya kialudt, a kő belseje pedig pirosan izzani kezdett.
- Most már csak virrasztani kell mellette, és dédelgetni, hogy ki ne hunyjon belőle a tűz. Meg tudod-e tenni, hogy vigyázol rá egy egész napon át?
- Ha a sárkányokkal elbántam, csak nem adom fel egy kis virrasztásnál! – mondta magabiztosan Dönci.
Takaróba bugyolálta a kiscsillagot, és óvta, ringatta egész éjszaka, aztán folytatta nappal is. Délutánra Dönci már igencsak elfáradt, ásítozott, szemhéja elnehezült, s egyre nagyobbakat pislogott. Egyszer, amikor hosszabb időre lehunyta a szemét, már a feje is alvásra hanyatlott. Ekkor a toronyablakban megszólalt mellett egy madár trillája: olyan hangosan és szépen, hogy Dönci azonnal felriadt. A rigó volt az. Szárnya meggyógyult az útifű levelétől, fürgén repdesett ide-oda, és el nem hallgatott egy pillanatra sem. Most már Dönci is vele énekelt, s nem nyomta el az álom.
Amikor újra eljött az este, Csillagapó így szólt:
- Most már égre tehetjük a csillagodat. – azzal megfogta, kihajolt a toronyablakon, és a kis csillagot feldobta az égre.
A vöröses fényű kövecske körbe-körbe cikázott, közben egyre nagyobb lett, óriási tűzgömbnek látszott. Szállt, szállt felfelé, egészen a Göncölszekér rúdjának a végébe. Ott aztán megállt, és a fénye hasonló lett a többi csillagéhoz, mintha mindig is ott ragyogott volna.
- Szép munkát végeztél, óriásgyerek – búcsúzott tőle Csillagapó. - Helyre hoztad a hibát. De azért a lehullott csillagot se gurítsátok le a hegyről! Bánjatok vele szépen! Meglátod, még neki is hasznát veszitek.
Ezek a szavak jártak Dönci fejében, amikor végre meglátta a kedves, ismerős hegyet. Már éppen hajnalodott, az óriások még a csillagdarabok mellett szunyókáltak. Dönci messziről kiabálta nekik:
- Sikerült! Új csillaga van a Göncölszekérnek!
Dönci anyja riadt fel elsőként:
- Halljátok, mit beszél ez a gyerek? – és választ se várva szaladt Dönci elé.
Az óriások körében nagy morajlás támadt. Az öreg óriás csodálkozva tápászkodott fel:
- Az a furcsa, hogy hallom! Pedig már majdnem teljesen megsüketültem. Most meg tisztán hallom, hogy mit mond: új csillaga van a Göncölszekérnek!
Mindannyian felnéztek az égre. Még éppen megpillantották a most született csillagot, mielőtt a nappali világosság eltakarta volna előlük.
- Nekem meg elmúlt a derékfájásom! – mondta Dönci apja csodálkozva, és magasra nyújtózott. – Pedig ezeken a kemény csillag-köveken feküdtem…
- Talán éppen azért – felelt rá az öreg óriás. - A régiek azt tartották, hogy ami az égből jön, annak varázsereje van.
- Ugye itt maradhatnak a hegyen? – kérdezte Dönci.
És senkinek nem volt ellenvetése.
Attól kezdve csillaghalászat helyett kőrakó-ünnepet rendeztek az óriások. A kihunyt csillagból csodás kőszobrokat építettek, amelyek résein hold- és napsugarak bujkáltak ide-oda; táncuk megállította a földet, hogy pihenésre és a vigasságra hívja az óriásokat. Ha pedig egy óriásnak fájdalma vagy bánata volt, elbandukolt az egyik kőhöz, és naphosszat elüldögélt rajta, hogy meggyógyuljon.
A kövek ma is büszkén hirdetik ezeket az időket. De nem felejtették el, hogy valaha csillagként éltek: még ma is inganak-ringanak, mintha készülnének visszaszállni az égre. Ki tudja? Egyszer talán visszaszállnak.
A tizenöt évesből simán kihagytak. Judit akkoriban költözött új szerelméhez, csak emlékezetből pörgette fejében az osztálynévsort és keresgélte az embereket. Most engesztelően leugrott értem a szülei falujába, ahonnan elindult egykor, mielőtt nagyvárosi nő lett.
Nosztalgikus arccal végigmér, aztán bezsúfol a kocsijába a tojástartók és egy kosár zöldség közé. Cseppet sem izgatja, hogy rám csöpög a harmat a sárgarépacsokorról. Kifogástalanul néz ki; úgy tűnik, a délelőttjét szépségszalonban töltötte. Rajtam nincs semmi ünnepélyes. Igaz, nem sokat öregedtem, de kissé megfakultak színeim az élmény nélküli, helyhez kötött évek alatt.
Juditot mindenki nagy örömmel fogadja. Engem az osztályfőnök közelébe tol, hogy segítsem őt a tények felidézésében. Ennyi idő távlatából huszonegy ember közös múltja egészen eltérő képkockákra töredezhetett, nekem pedig mindig erősségem volt az adatok elraktározása. Hamarosan szükség is lesz a tudományomra, mert Zsóka kvízkérdésekkel készült, és már a nyolcadik osztályos énektanár nevén kitör a vita. Arra nem tudnék válaszolni, hogy melyik tanóra előtt hintettük be krétaporral a tanári asztalt; nekem úgy tűnt, állandóan rengeteg krétaport nyeltem ott elöl. A névsornál viszont újra rám hagyatkoznak, amikor megkezdődik az egyéni beszámolók sora.
Az ábécé elején lévőket hallgatni olyan, mint egy gazdasági beszámolót, még a magukról adott információk sorrendje is megegyezik. A H betűnél kezd megtörni az adatközlő jelleg, és kezdődik az érzelmi manipuláció: egészségügyi problémák, gyerekekkel kapcsolatos nehézségek taglalása. A P-nél ez már-már a holisztikus összefüggések kinyilatkoztatásáig fajul, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy mégiscsak minden jól van ezen a világon. Csillogó szempárok és világbéke-hangulat fogadja az első tányérokon érkező töltött pulykamelleket. A fűszeres burgonya- és édes káposztaillatban nincs már több elméleti kérdés. Bezárkózom praktikus világomba.
Ekkor érkezik Pali. Elsőként Andris ismeri fel:
– Ilyenkor kell jönni? A rövidet már megittuk.
– Egészségetekre.
A többiek is kezdenek kapcsolni:
– Pali, tényleg te vagy az? Hogy kerülsz ide?
– Én is az osztályhoz tartozom, nem?
– De eddig sose jöttél el.
– Mert nem hívtatok.
– Na ne mondd – Judit a körömmintáját kaparássza. Világos, hogy megint kihagyott valakit. – Most is szóltunk. Csak nem találtalak meg semmilyen fórumon, így Zsuzsával üzentem.
– Éppen a Zsuzsával?!
– Azt mondta, össze szokott futni veled.
– Aha. És most hol van?
– Nem tudott eljönni. Éppen a nagypapáját temetik.
– Éppen? Jó vicc. Éppen három hónapja temetik egyfolytában. Velem akarta elásatni.
Erre már az osztályfőnök is feljebb böki orrán a szemüvegét:
– És még szabadlábon vagy, Palikám?
– Nyugodjon meg, tanár úr, ez tisztességes munka. Temetkezési vállalatot nyitottam… Szóval a Zsuzsáéknál áll a bál, mert nem tudnak megegyezni a bátyjával, hogy ki perkálja le a temetési költségeket. Odajött hozzám kuncsorogni, hogy addig is, amíg ez eldől, megelőlegeznék-e neki egy kis elföldelést. Én meg mondtam, hogy üzletben nincs barátság. Másrészt ez olyan meló, amit vagy megcsinálunk, vagy nem. Félig nem temetünk. Aztán megsértődött. Azóta nem láttam.
Judit ámuldozik:
– Ezek ilyen hibbantak? Nem gondoltam volna a Zsuzsáról… Na mindegy. És a tizenöt éves találkozó?
– Ki szervezte?
– Azt is én. Még igazi meghívót is írtam. Személyesen vittem el a szüleid házához. A szomszéd Julcsi ugrott oda, hogy vigyázzak, nehogy letépje a kutya a karom, inkább majd ő átadja, úgyis... Tényleg: együtt vagytok még Julcsival?
– A Julcsival? Kérdezd meg Zsozsót. Ő csalogatta vele a feleségét. Éppen akkor, öt éve, amikor készültünk összeköltözni.
Zsozsó zavartan forgatja az asztalon körbe-körbe a felespoharát.
– Jól van, Pali, régen volt, ne hánytorgassuk.
– De Zsozsó – csattan fel Zsóka –, nálatok akkor már megvolt az első gyerek! Sőt: terveztétek a másodikat! Nem hiszem el, hogy te is ilyen szemétláda vagy! Legalább bevallottad az asszonynak?
– A Julcsit be.
– Rendes fickó vagy – veregeti vállon Pali. – A Szilvit meg nem áruljuk el neki. Mert azzal a Julcsit csaltad, ott bőgött nekem utána, hogy fogadjam vissza. De a meghívót nem kaptam meg.
– Na, adjatok valami töményet – Zsóka szétnéz az üres poharak között, és a pulthoz siet. Pali szánakozva néz utána:
– Szegény Zsóka! Pedig a spirituális társkereső oldalon azt posztolta, hogy sikeres volt az idei alkoholelvonó. Még gratuláltam is neki. Ő persze nem ismert fel, mert ott Sanyi vagyok és huszonnégy. Már randizni akart velem, de mondtam neki, hogy nem passzol egymáshoz a gyökércsakránk színe.
– A tízévest egyébként ő hívta össze.
– Akkor nincs is több kérdésem. Az ötévesre meg én nem akartam jönni. Kicsit berágtam nyolcadikban a tanár úrra. Öt év után még nem tudtam volna jópofizni.
Ősz osztályfőnökünk először meg sem érti a célzást. Ráncba futó homlokkal próbál felelni a vádra, hogy igazságtalanul buktatta meg nyolcadik félévkor Palit kémiából. Két hármassal és két egyessel. Szegény Gyurka bácsi értetlenkedve kínlódik – vajon mit számít ez húsz év elteltével –, és igyekszik a tőle megszokott nyugalommal elterelni a témát, miszerint biztos nyomós oka volt rá, de közben kiveri a víz. Érződik, hogy egész pedagógiai életművének becsülete forog kockán. Én pontosan tudom, hogy Palinak nincs igaza. Két egyese és csak egy hármasa volt. Igaz, hogy Gyurka bácsi ceruzával megelőlegezett még egy hármast, órai munkára, amiből igazi jegy is lehetett volna, ha Pali nem tépi szét az utolsó pillanatban a kémiafüzetét. Engem viszont senki sem kérdez.
Aztán Pali elegánsan odébbáll egy másik asztalhoz a saját üzleti vacsorájára, azzal a diadallal a szemében, hogy végül ő vitte közülünk legtöbbre. Nélküle megáll az élet. Sőt: a halál is. Mi pedig ott maradunk leforrázva, megkérdőjelezve mindent és mindenkit, még a saját ítélőképességünket is. Judit az osztályfőnököt vigasztalja, a fiúk újabb kör italt rendelnek, lassan oldódik a hangulat. Az egyre növekvő hangerő feledteti az elmúlt percek kellemetlenségeit. Egy óra múlva valaki rám loccsint egy pohár vörösbort. Hamarosan kiégetik cigarettával a húsz éve sértetlen toalettem. Két óra múlva a lányok az asztalon táncolnak, a fiúk Palival isznak a pultnál. Ide-oda hánykolódom, alig tudom követni az eseményeket. Kezdek szétesni.
Zárás előtt a pincér talál rám az asztal alatt. Felszed a ragacsos padlóról, és belehajít a fáskosárba.
Most itt várakozom a tűzifák között. Nem túl biztató, de még így is jóval tovább húztam, mint a hozzám hasonló osztálynaplók. Ha nem Judit anyja az iskolatitkár, én sem menekülök meg iratselejtezéskor. Azért kár értem. Lassan kihal a fajtám. Utolsó reményem a pincér kislánya: folyton tanár nénit játszik. Neki még jól jöhetek. Hát igyekszem feltűnően lobogtatni elszakadt, virágmintás borítómat, amíg csak meg nem halok.
/Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.
– Lipót bácsi, lámpaoltás – szólt be az ügyeletes ápolónő az ajtón.
– Icuka, kedves, még ezt az egyetlen blogbejegyzést tessék nekem engedélyezni! Holnap szétszednek a rajongók, ha befejezetlen mondatokon hagyom őket morfondírozni egész éjjel.
– Itt ugyan nem szedi szét senki, legfeljebb a főorvos úr: ez a kettes bel, nem az aréna! A gyógyszereit bevette? Láza nincs…? Rendben, még kap öt percet, de aztán nincs kecmec!
– Köszönöm, drága! Majd megörökítem önt egy szonettben…
Lipót bácsi – vagy ahogy még annak idején a könyvelő irodában hívták, Depi Lipi, művésznevén csak Depólipó – izgatottan tornáztatta ujjait a billentyűk felett. A legjobbkor jött ez a világjárvány! Nem hagyhatja ki, hogy ő is lehúzzon róla néhány bőrt, ahogy minden kortárs. Itt van mindjárt ez a kórházi tartózkodás, amely már önmagában szánni való, naplóírást kívánó helyzet (azt nem köti az olvasók orrára, hogy csupán egy ártatlan kivizsgálásra vonult be ide), most pedig tovább súlyosbítja a látogatási tilalom, amiért duplán lehet sírni (valójában kész szerencse: legalább nem zavarják az alkotói folyamatban). Gyorsan kanyarított még egy mondatot édes-búsan szenvelgő, kórházi blogjába; megtűzdelte klasszikus műveltségét fitogtató személynevekkel, idézett két sort önmagától, aztán leoltotta a lámpát. Most a takaró alatt sem olvasgatott kommenteket; fitten akarta kezdeni a holnapot, hogy még a hajnali hőmérőzés előtt posztolja napindító versét. Még nem tudja, miről fog írni, de a címét mindenképpen a keresőben leggyakrabban előforduló kifejezések közül választja majd, úgymint „kijárási korlátozás” vagy „regisztrált megbetegedések száma” (manapság nem árt, ha kéretlenül is felbukkan nevünk a hömpölygő adatörvényben).
Reggel, a takarítóeszközökkel megpakolt taliga érkezésekor már derűs arccal szakértette a frissen érkezett versvideókat. Mert online tehetségkutató versenyt is hirdetett a vész beköszöntével: egy mai magyar mű előadásával lehetett nevezni. Feltüzelődött a nép. Tódultak a primadonnának öltözött nagyik, lánykorukból megőrzött, vérvörös rúzzsal, házilag meghúzott, aszimmetrikus szemöldökvonalakkal; betyárosra pödört bajszú bácsik, zsinóros mellényük alól kibukkanó vasutas pólóban. A zsűri – amelybe művészünk önmagán kívül még egyik cimboráját delegálta – különösen értékelte a kifinomult műválasztást: a napi továbbjutók kivétel nélkül Depólipó költeményeit szavalták.
A takarítónő csak akkor szólította meg, amikor a felmosóval a papucsához ért.
– Jó reggelt, művész úr. Máris dolgozik?
– Muszáj, drága, tudja, hogy van ez…
– Én nem tudhatom. Sose volt annyi rajongóm, mint a művész úrnak.
– Még lehet! Még lehet, kedves… hogy is szólíthatom?
– Ofélia.
– Ó! Egyenesen Shakespeare előszobájából…?
Ofélia válasz helyett nagy zörgéssel betolta az ágy alá a fémlábú széket. Depólipó nem hagyta annyiban:
– Ismeri a Hamletet?
A drámai hősnő szeme felcsillant:
– Persze, az mentett meg a fogyókúra alatt, hogy be ne kattanjak.
– Ilyen névvel nem vitás, hogy színpadra termett… Meg tetszett tanulni a versem?
– Megtanulni megtanultam. De inkább nem mondom el. Öreg vagyok én már ehhez…
– Ne vicceljen, maga a juniorszektorba kerülne: hatvanöt év alatti!
– Még soha nem szerepeltem.
– De minden adottsága megvan hozzá! Az a dallamos hanglejtés, amikor néha felveszi a telefont a pultnál: „sajnos nem tudom adni a főnővért, vizitel most” – tudta, hogy ez hexameter? Bizony, maga verslábakban beszél, kedves! És nekem van egy olyan tulajdonságom, hogy nem bírom nézni a kallódó tehetségeket… Szóval, tessék csak kamerába mondani azt a szerelmes verset.
Így kezdődött Ofélia előadóművészi adottságainak kibontakoztatása. Eleinte csak egyszerű, hétköznapi valójában jelent meg a felvételeken, aztán – a zsűri javaslatára – egyre merészebb küllemben. A folytonos dicsérettől szárnyakat kapott, előásta a szekrény mélyére süllyesztett bohókás nyári ruháit, és éjjel-nappal Depólipó szóvirágait memorizálta. Arra az ötletre, hogy a tengerparti elégiát bikiniben, virágfüzérrel a nyakában pihegje el a fürdőkádban, kissé pironkodni kezdett, de Depólipó megnyugtatta, hogy mindez nem öncélú magamutogatás, hanem a színtiszta művészet nevében történik.
S lám, az élet őt igazolta: bejutott a döntőbe. A művész úr másnap diadalittasan üdvözölte egy, a sikeres alkalomra kigondolt kétsorossal. Ofélia azonban rá se nézett, teljesen elrejtőzött a védőmaszk és a szeméig lehúzott műtős sapka mögé. Bár hetek óta ilyen volt a kötelező felszerelés minden dolgozó számára, a takarítónő eddig szívesen figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt. Depólipó próbált poénkodni, de Ofélia megszokott, zavart kacarászása elmaradt. Köpenye feltűnően lobogott rajta, zsebére tűzve fityegett a kórházi névkártya.
– Ofélia, kedves, csak nem megint fogyózni tetszik? Higgye el, jobban áll magának, ha kitölti a köpenyt…
Ekkor a köpeny lassan megfordult. Barátságtalanul ráncolódó, bozontos szemöldöke volt és dörgedelmes férfihangja:
– Hadd mondjam má’ én meg a feleségemnek, hogy mi áll jól neki.
Depólipó idegesen megigazította a szemüvegét, aztán keze az ápolót hívó gomb felé indult, de a zöld ember elkapta.
– Ne pánikoljon, nem verem agyon. Csak tisztelettel megkérem, hogy a továbbiakban ne gondozza az asszony tehetségét. Hagyjon minket békében a megszokott kis sorozatnézős életünkben. Mer’ eddig jól megvoltunk a Liával. Most meg hazamegyek a folyamatos műszakból, ahol a főnökeimet még ilyenkor se érdekli, hogy három napja lázasan járok be melózni, szóval hazamegyek kilógó belekkel, és akkor azt mondja a feleségem, hogy nincs kaja, mer’ ő erre a baromságra készül, és ahelyett, hogy elém rakna egy jó pörköltet, elkezdi nekem szavalgatni a maga verseit. Éhgyomorra, érti?! Tudja, milyen érzés az?! Szét tudnám ütni a hétszintes panelt. De nem teszem, megyek inkább a fürdőbe, hogy lehűtsem az indulataim egy forró zuhannyal – hát nincs meleg víz, mer’ elpancsikolta a felvételhez. No, erre má’ kezdek begurulni, de még mindig nem ütök, csak kiordibálok, hogy melegítsen má’ nekem egy lavór vizet mosakodni. Akkor meg még neki támad problémája, hogy én miér’ hívom mindig csak Liának, miér’ nem mondom azt neki soha, hogy Ofélia. Hát azér’ nem, mer’ mindig is utálta ezt a nevet, máig nem tudjuk, honnan szedte az anyja. Szóval ma én jöttem be a Lia helyett. Gondoltam, megnézem, ki az a fószer, aki tönkreteszi az életünket. És akinek a puffasztott rizs az isten.
A zöld ember közelebb lépett. Lekapta a szájmaszkját. És tüsszentett.
/Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában./
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz.
A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
Egy kisfiú érkezett, teli torokból szirénázva, alatta a műanyag kismotor hangosan sercegett a frissen leszórt kavicson. Mögötte pár méterrel pöttöm kislány, ugyanolyan arcvonásokkal, rózsaszín kisautón lökdöste magát előre duci lábaival. Megtorpantak előttem. Először azt hittem, engem bámulnak kérdő szemekkel, de egyszerűen átnéztek rajtam. Olyannyira, hogy a nagyobbik nekem is tolta a járgányát. Ekkor érkeztek meg a szülők.
– Forduljatok meg! – hallottam az apa dörgedelmes hangját. – Csinálok rólatok egy képet. Három, kettő… királylány, maradj nyugton! Három, kettő… fiam, ne túrd az orrod! Három, kettő, egy … na végre!
A gyerekek a toronymászóka felé vették az irányt, amely azonnal tűzoltóállomássá változott; harsány hujjogatással kapaszkodtak fel a tetejére. Anya kissé aggályoskodott:
– Még nincs itt senki. Szerinted már rá lehet menni a játékokra?
– Persze. Legalább senki nem lóg bele a képbe. Hahó! Gyerekek, figyeljetek, álljatok meg kicsit! Dugjátok ki a fejeteket ott az ablakon! Ez az! Figyelj: három, kettő, egy… kész! Nézd, anya, milyen lett?
– Egész jó, de miért vágtatok ilyen riadt fejet?
A kislány a játék hevétől kipirulva magyarázta:
– Hát azért, mert már eloltottunk három tüzet, és most megint megszólalt a riasztó! – azzal újra szirénázásba kezdett, és készült lecsúszni a toronyból induló csúszdán. – Indulás!
– Várjál, várjál! – fókuszált az apa újra a telefonnal. – Hadd érjen ide a bátyád is. Üljetek le a csúszda tetején! Fiam, te fogd a kicsit, nehogy idő előtt lecsússzon!
– De apa, sietnünk kell, leég a város!
– Csak még egy képet, amin mosolyogtok! Három, kettő… mondom: mosolyogtok! Három, kettő, egy… ez az! Na ezt nézd, anya! Ugye milyen pöpec? De van még egy ötletem! Gyertek, ez lesz az utolsó. Guggoljatok le ide…
– De apa – nyafogott a kislány –, én nem akarok.
– Tényleg ez lesz az utolsó.
– Akkor se.
Erre már anya is közbelépett:
– Kislányom, fogadj szót apádnak, különben megyünk haza!
Apa szelídebb módszerrel próbálkozott:
– Ha jó lesz a kép, kapsz fagyit.
Három, kettő, egy… A felnőttek győztek. A kislány még nem tudta, hogy – bármennyire is ragyog a nap – márciusban itt nem árulnak fagylaltot. Apa nehézkesen a farzsebébe tuszkolta a telefonját, aztán elégedetten körülnézett:
– Gyertek, menjünk, mindjárt kezdődik a meccs.
A gyerekek hitetlenkedve néztek vissza rá:
– De még nem is játszottunk!
A szülők meg se hallották ezt, ellentmondást nem tűrő hangon terelték őket a járgányukhoz. A kislány éppen sírni kezdett, amikor a kanyarban felbukkant a jól ismert, zenélő autó.
– Nézzétek, már jön is a fagyis!
– De apa – korholta a nagy –, ez a kenyeres!
– Jól van, ne okoskodj…
– Akkor kakaós csigát kaptok – mentette az anya a helyzetet. – Menjünk gyorsan!
A mozgó pékárubolt körül támadt sokadalom lassacskán átszivárgott a játszótérre. Kiflivel és diétás kenyérrel megtömött zacskókkal várták az ünnepség kezdetét. A két öltönyös is megérkezett. Némi mikrofonsípolás után arról kezdtek beszélni, hogy a jövő generációi eme korszerű helyen, immár biztonságos keretek között fogják megtapasztalni az anyaggal való első ütközéseket, amelyek nélkülözhetetlenek az emberré váláshoz és a harmonikus testi-szellemi fejlődéshez.
Aztán hozták az ollót, a sajtófotós rám közelített, és három, kettő, egy: átvágtak! Nemzeti-szín szalag testem kunkorodó darabjai jelezték, hogy az új játszótér hivatalosan átadatott. Így lett végem. Kicsit több végem is, mint amennyit megszoktam. Egyiket ott is felejtették a facsemetére csomózva.
Este harsány kamaszok jöttek. Felfedezték a szörpösüveget az átlátszó löttyel, üdvrivalgással a fészekhintába telepedtek, és körbeadogatva kortyoltak belőle. A közben leszállt sötétségtől nem láttam, mi történt ezután. A hangokból úgy ítéltem meg, elég sokat ütköztek. Mindenféle anyaggal.
Megmondta már Szidi néni ’85-ben, hogy a rokonoknak ott kint olyan mosógépük van, amelyik ki is tereget. Jolika és édesanyja cinkosan összemosolyogtak: szegény habókos öregasszony valamit megint félreérthetett. Arról ugyan hallottak, hogy az automata mosógépek mellett nincs szükség centrifugára, de teregetni csak ki kell! Szidi néni makacsul csörömpölt a kanalával a kávéscsészében, és előre irigyelte Jolikát, aki megérheti közülük ezt a luxust idehaza is.
Hát itt van. Igaz, szárítógépnek hívják. És már őt sem Jolikának, hanem Joli mamának. Egyáltalán nem olyan, ahogy akkoriban elképzelte, miszerint egyszer csak kigurul a mosógép az udvarra, kivágódik belőle három pár robotkar, és ütemes mozdulatokkal a kötelekre csípteti a ruhákat. De a teregetést valóban megspórolja. Nem akart ilyet. Ő szeret bíbelődni a csipeszekkel, aztán nézni, ahogy lengenek a ruhák a szélben. Tiltakozott évek óta. A legutóbbi elesése után azonban nem tűrt ellentmondást a család: a kórházból hazatérve már itt várta ez a masina. Pedig nem a teregetés vágta földhöz, hanem az öregség. Mindegy. A gyerekek lelkét megnyugtatja, ha segíthetnek a mamán – hát higgyék csak így. A kartörés után villanytűzhelyt vettek neki, a szemműtét után egy hatalmas tévét, az első infarktus után mosogatógépet. Aztán ez is megérkezett. Most mégis kihozott az udvarra egy lavór ruhát: olyan szép akácnyitogató idő van, hadd száradjanak meg szabad levegőn.
Régen öt szárogatókötél feszült itt. Az elsőt a legnagyobb unokája szakította le, még kisfiú korában, amikor cirkuszi akrobatának készült. Azóta is szeret a levegőben lenni, éppen ma repül valami furcsa nevű országba. Hogy megalapozza az életét. Ennyi idősen a nagyapja már majdnem be is fejezte az életet, de ezt inkább nem böki oda neki. Ő legalább minden hónapban meglátogatja. Legalábbis eddig így volt. A második drót az édesanyja halála után roppant meg a ránehezedő súlytól: nem bírta el a vastag, naftalinszagú kabátokat, amelyek több emberöltő óta lógtak a szekrényben. Joli még akkor sem akarta őket kidobni, csak megszellőztetni a tavaszi napfényben, de végül nem kerültek vissza a házba. A harmadik nem élte túl, amikor az utolsó bikát, a Jónást is eladta. Az volt a legkedvesebb. Nem is akart menni, sokat bajlódtak vele, mire kiterelték az udvarból, közben a szarva beleakadt a szárogatóba. Az észszerűség hozta a döntést, képtelenség lett volna egyedül tovább vinni a gazdaságot. De utána még napokig kijárt reggelente az üres istállóba. A negyediken szőnyeget akart porolni nemrég. A gyerekek persze megszidták, hiszen takarítógépet is kapott már, mi a csudát akar a porolóval. Hogyan magyarázza meg, hogy néha jólesik felidézni réges-régi mozdulatokat. Mintha visszajönnének velük az egykori hangok és képek is...
A kötelek helyére sosem kerültek újak: a mosnivaló is egyre kevesebb lett, mindig elfértek annyin, amennyi maradt. Már csak az ötödik tartja magát büszkén. Erre teregeti a ruhákat. A köténnyel kezdi. Kirázogatja, komótosan ráhajtja a szélét, megcsípteti. Kellemes, otthonos érzés tölti el.A lavórhoz hajol a következő darabért: egy önmagába gabalyodott harisnyanadrág. Türelmesen próbálja szétválasztani a két szárát. Egyszerre mintha Szidi néni hangját hallaná: Ideje indulni, Jolika. Körülnéz. Nem lát egyebet, csak egy apró, fénylő testű repülőt az égen. Biztosan érzi, hogy az unokája gépe. Ábrándosan integetni kezd, de az erős fény elvakítja a szemét, megtántorodik. Keze belekapaszkodik a drótba, aztán szép lassan elengedi a szorítást, és a harisnyával együtt a fűre hanyatlik. Napszítta, fakókék köténye integet helyette az elárvult kertben.
/Előretolt Helyőrség. 2020.04.04./
Az öreg Tarajos a kutya csaholására riadt fel szendergéséből. Megtörölte a szája szegletében kicsorgott nyálát, és kikémlelt a portásfülke ablakán. Bandit látta ráérős léptekkel közeledni. Felnézett a faliórára, csak úgy, megszokásból, mert már hónapok – vagy talán évek – óta fél egyen álltak a mutatók. Senki nem hozott bele elemet, s ő sem érezte feladatának, hogy ilyen módon gondoskodjon az idő tovább-pörgetéséről. Bekapcsolta a rádiót: asztali, bőrtokos Sokol - még az apja hozta ide, akitől a portaszolgálatot megörökölte a téesz-telepen -, a megsárgult tekerőgombon zsír- és pirosarany-lenyomatokkal .
A rádió már elmondta a híreket, s a reggeli beszélgetős műsorból kikövetkeztette, hogy 7 óra is elmúlt.
- Nem sietted el, Bandikám – jegyezte meg, mikor váltótársa belépett.
Bandi a foga között mormolt valami olyasfélét, hogy rumli volt az éjjel, ami nem jelentett nála újdonságot, ezért Tarajos nem firtatta.
- Este jövök – mondta, aztán kilépett a fülke fémajtaján.
A friss, májusi reggel jólesően meglegyintette arcát, ahogy felült a biciklire, majd a telep jellegzetes szagát érezte a traktorfüsttel, trágyabűzzel. Régen, még apja idejében társult ehhez a téesz-konyhából kiáramló ebédillat is, amelyek közül ő különösen a péntekenként sülő kelt tésztáét szerette; kapott is belőle a mindig harsányan nevetgélő konyhás asszonyoktól, mikor, mint „kis-Tarajos” ott téblábolt az öreg mellett. Lenyűgözték a gépek, s amikor munka végeztével beparkoltak velük, néha beülhetett a volánhoz. Ez az élmény - a közben elmajszolgatott lekváros buktával - földöntúli gyönyörűséget jelentett neki. Most már alig van itt élet az akkori időkhöz képest, csak néhány gépre vigyáznak: ő, a Bandi meg a Bandi kutyája, amit otthon nem tűr meg a felesége.
Ahogy a traktorkihajtón a betonútra ért, elkanyarodott az Anna-oszlop felé. Hirtelen leveleztek ki idén a fák: két napja még messziről fehérlett a szobor, most meg éppen, hogy idelátszik a lombok közül. Eszébe jutott, hogy ma rendel a háziorvos, el kell mennie felíratni a gyógyszereit. Főleg azt az újat, amit a szívére írtak. Már egy hete elfogyott, a lánya megint ledorongolja, ha megtudja. Ő cibálta el kardiológushoz, mostanában ilyen körökben mozog.
A szoborhoz érve fejével alig láthatóan biccentett a koronás alak felé, mikor érezte, hogy szorul a pedál, és vele együtt a lábfeje is. Fékezett, és ugyanabban a pillanatban biciklistül elterült az oszlop tövében. A csalánba tenyerelve próbált feltápászkodni, de nem tudott: az útközben kibomlott cipőfűzője a pedálra tekeredett, lábát is foglyul ejtve. Reményvesztetten visszahanyatlott a fűbe. Felnézett a szoborra, amely valójában Szűz Máriát ábrázolta, karján a Kisjézussal, csak egykori készíttetőjéről nevezték Anna-szobornak az itt-élők. Ez az elnevezés aztán rajta maradt 250 év elteltével is, amikor már alig tudja valaki errefelé, hogy Márffy Anna az oszlop mögötti parkban megbújó kastély lakója volt, mint Nádasdy Imre felesége. Tarajos tudta ezt, mert ide született, a cselédsorba; nagyapja még az utolsó grófnak is dolgozott, akinek a háború utáni sorsáról gyerekként csak homályos utalásokat kapott. A kastély emeletén berendezett iskolába járt, a tanítójuk sokat mesélt a régi időkről (sokkal többet, mint a közelmúltról), beléjük véste azt is, mikor állíttatták ide a barokk oszlopot – mert ezt a szót is mindig hozzátette, hogy barokk! De az évszám, az most sehogy sem akart beugrani, pedig egykor hogy’ tudta azt is!
Aztán az iskola megszűnt, a családok odébb költöztek, a helyet a szomszédos faluhoz csatolták. Csak egy ház maradt és a téesz-telep az elkerített kastély mellett. Az egykor híres park lelakatolt kapu mögött burjánzik. Az útmenti Anna-oszlopot az ezredforduló környékén felújították, nagy ünnepséget is rendeztek sajtóval, állófogadással, Tarajos felesége ültette a muskátlit meg a büdöskét a szobor köré… jobb is, ha már nem láthatja, milyen gaztenger nőtt a helyén. Mária ruhája pedig lassan ismét moha-zöld lesz.
- Valamit csinálnom kéne ezzel a cipőfűzővel – mondta félig hangosan. – Azt úgyis hiába várom, hogy valaki erre téved.
Nagy nehezen felült, és bogozni kezdte a fűzőt. Sehogy se ment. Már meg is izzadt az erőfeszítésben, mikor hirtelen ötlettől vezérelve a kabátzsebéhez kapott. Felvidult, ahogy kitapintotta a bicskáját, s azon nyomban elvágta a cipő és a pedál kötelékét. Megmozgatta zsibbadt lábát, majd négykézlábra emelkedett. Szeme megakadt a szobor talapzatán még jól kivehető Nádasdy-címeren: egy vadkacsa szárnyal a nádas felett.
- Jó is volna csak így felröppenni! – motyogta, ahogy erejét megfeszítve felkászálódott, magával rángatva a csalánba süllyedt biciklit. Megigazgatta az elferdült lámpát és elhajtott.
Úgy gondolta, otthon kicsit rendbe szedi magát, átöltözik, megborotválkozik és nyolcra elmegy a rendelőbe; napközben majd lesz ideje aludni.
Tömött váróterembe érkezett. Leült az ajtó melletti székre.
- Itt van már? – bökött fejével az orvosi szoba felé.
A szemközt ülők a fejüket tekerték. Egy kerekded, sima arcú asszony, frissen bebodorított hajjal lemondóan intett:
- Hogyan lenne! Nem olyan sürgős neki! Tudja, hogy úgyis megvárjuk. Más választásunk nincsen.
Egy piros pozsgás arcú, mosolygó szemű bácsi maga elé nézve dörmögte a bajusza alatt:
- Hát éppenséggel átvihetnénk másho’ a kártyánkat, de énnekem má’ mindegy. Erre a kis időre má’ minek futkossak?! Tíz kilométert nem fogok biciklizni pár receptér’. Ha egyszer föl kell fordulni, azon más háziorvos se tud segíteni.
- Azon nem – hagyta rá az asszony, de csak pár percig tudta elviselni a csendet. – Azért jöhetne már! A múltkor is késett egy órát, aztán akik a végére maradtak, azokat már nem is akarta megvizsgálni. Pedig nekem ez a köhögés már hetek óta nem múlik, éjjelente azt hiszem, megfulladok! De meg se hallgatott, azt mondta, tegyek rá zsíros ruhát meg igyak hársfateát. Ezért ugyan kár volt itt ülnöm egész délelőtt, ennyit már öreganyám is tudott, pedig egyszerű asszony volt, isten nyugosztalja!
Egy soványabb, ráncos és fakó arcú asszony Tarajosra nézett:
- Te is beteg vagy, Jóska?
- Csak gyógyszert íratok – vonta meg a vállát Tarajos.
- Az epédre?
- Nem, a szívemre.
- A Lajcsi meg az epéjére szed. Azzal kínlódik már régóta.
Két iskolás fiú harsányan felnevetett. Az idősebbek megrökönyödve néztek feléjük, ők azonban lehajtott fejjel vigyorogtak tovább egy színesen vibráló kijelző felett.
- Jó dolog ez a telefon – dobta fel a témát a kövérkés -, csak gondolnak valamire, aztán megkeresik rajta! Jó lett volna ilyen a mi korunkban is, igaz, Jóska?
- Ja – bólintott Tarajos. Az unokájára gondolt, aki két hónapja kérte, hogy fotózzon le neki pár traktort a telepen. Tarajos megörült a kérésnek: „Majd eljössz velem egyszer, és megmutatom az összeset, ha akarsz, még be is ülhetsz”. A fiú azonban elhúzta a száját: „Akar a fene, nem érdekelnek engem a traktorok. Csak földobom a netre a családfát egy játékhoz, és igazolni kell fotókkal a rokonok foglalkozását, meg azt, hogy senki se vámpír. Én nem megyek oda a ganéjba!” Tarajos nem mutatta, hogy kicsit csalódott, hanem felajánlotta, hogy a portásfülkét is lefényképezi. „Azt nem kell – mondta az unokája. – Azt írom hozzád, hogy agrármérnök vagy.” Azóta nem látta. Pedig csak két faluval odébb laktak.
A doktor fél 10-kor érkezett. Tarajos 11-kor került sorra. Az orvosi szoba ekkor már sűrű cigarettafüstbe burkolózott, csak egy kinyúló, fehér köpenyes kar látszódott az asztal felől, ahogy Tarajos a kardiológiai leletet odaadta.
- Ez mi? – kérdezte az orvos.
Tarajos nem felelt. Gondolta, majd csak rájön, ha elolvassa.
- Ki küldte magát ide?
Tarajos az emelkedettebb hangerőre félszegen válaszolt:
- A lányom.
- A lánya talán orvos?
- Nem, csak ismerik egymás…
- Én is ismerem a kardiológus kollégát. Nem ért semmihez. Főleg nem a kardiológiához. Magának amúgy se a szívével van a gondja, már mondtam.
- De a doktor úr csinált egy ultrahangot, és az alapján…
- Csinált, csinált…! Én is csinálok sok mindent. Magának majd egy vérképet. De csak ha visszajövök szabadságról, két hét múlva. Ha addig erős szívdobogást vagy légszomjat érez, esetleg igyon citromfűteát! Viszontlátásra.
Tarajosnak kifelé somfordálva eszébe villant, hogy a többi gyógyszerét is meg akarta íratni. Bátortalanul hátrafordult, hogy szóljon.
- Kérem a következőt!- - harsogta a doki, Tarajos pedig jobbnak látta elhagyni a helyiséget.
A piros pozsgás arcú bácsi még mindig ott mosolygott, gálánsan maga elé engedve mindenkit, mondván, hogy ő úgyis ráér. A rossz nyelvek szerint nem is szedett semmilyen gyógyszert, csak kedvtelésből múlatta idejét a rendelőben. Kérdőn nézett Tarajosra:
- Na, fölírta?
- Á! – legyintett Tarajos. – Azt mondta, igyak citromfűteát.
- Gondoltam – ciccegett a bácsi fejét csóválva. – De ha föl kell fordulni, úgyis mindegy!
Ez a mondat csengett a fülébe este is, amikor a telep felé tartott, leváltani Bandit. Egyre nehezebben tekert, hangosan fújtatva, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Most a földútnak ment, ami rövidítés volt a betonúthoz képest, de folyton kátyúkat kellett kerülgetni. Az emelkedőnek makacsul nekihajtott – „csak nem fogok leszállni!” - és minden pedálnyomásnál szorító érzés keletkezett a mellkasában. Áthajtott a vasúti síneken, a fénysorompó villogása még métereken át folytatódott szeme előtt. Hamarosan a telep gyenge fényeit is látta, de ekkor kezdtek összemosódni a bokrok az úttal; izzadó tenyerével görcsösen markolta a kormányt, aztán hirtelen sötét lett. Először a bicikli zörrenését észlelte, s csak utána saját testének földhöz csapódását. Aztán jó darabig érzés- és gondolatmentesen feküdt a fűben. Arra nyitotta ki a szemét, hogy két vasúti kabát magasodik föléje. Már sötétedett, az úton egy terepjáró motorja járt. Elfordította fejét másik irányba: az Anna-oszlop tövében találta magát ismét. Orrát majdnem beverte a talapzaton kárörvendően röpködő vadkacsába.
Hamarosan színes fénycsóvák érkeztek szirénahanggal, majd az agyába eljutó érzéklet-maszlagból kérdések kezdtek kiválni, mintha hozzá beszélne valaki:
- Hall engem? Hol van most?
Tarajos erősen koncentrálva felidézte magában, hogy éppen munkába tartott, és lassan válaszolt:
- Taródházán.
Hallotta a mentősök tanakodását, miszerint ilyen falutáblát közel s távol nem láttak: szegény pára nyilván nem tudja betájolni magát. Tarajosnak nem volt ereje másra, mint nézni arca előtt a címert, ami valószínűleg akkor is itt fog állni, mikor ő már feküdni sem… És akkor bevillant az évszám! 1756! Akkor állították! Mégis csak jól megtanulta annak idején! Még a tintapacnira is emlékszik a füzetben a hatos mellett!
- Melyik évben? – hallotta távolról a kérdést.
- 1756-ban - motyogta.
- Szed valami gyógyszert, bácsi?
- Igen… Csak a háziorvos nem engedi… - nehezen formálta a szavakat. – Azt mondta, igyak…
- Te érted? – néz egyik mentős a másikra.
- Teljesen zagyvaságokat beszél. Ráadásul időben és térben is dezorientált.
- Lehet, hogy eredetileg sem ép elméjű. Ne vigyük egyenesen a Huszár útra?
Tarajost kiszabadították a bicikli alól, hordágyra tették és beemelték a mentőautóba. Induláskor bekapcsolták a szirénát is – nem mintha egy feltételezett pszichiátriai beteg olyan sürgős eset lenne, de a környéken nagy a vadveszély: nem árt, ha messziről elzavarják a szarvasokat.
Az elhagyatott park csak egy gazzal benőtt homokozót tud felmutatni fényes játszótéri múltjából – azt is a várépítésnél sokkal alantasabb célokra használják a közeli tekézőből hazafelé tartó, itallal teletankolt járókelők, és a fölötte nyüzsgő-zümmögő rovarok miatt sem tanácsos belemerészkedni. A mászókáknak és hintáknak már a helye sem látszik, a vasrudakról lepattogzó festék terepfoltos báját leváltotta egy utcával odébb az Európa-kompatibilis modellek baleset-megelőző szabványa. A hajdani szökőkutat a közmunkások négyféle árvácska-színben pompázó virágágyássá nemesítették, mintha nagy becsben tartott sírja lenne a nyolcvanas években itt felharsant gyermekkacajoknak – ébredő öntudatunk naiv álmainak parcellája.
A két gyerek gyakran tölti itt az időt hétvégeken és nyári szünetben: az anyjukkal várakoznak, hogy jöjjön érte az autó, majd azt várják, hogy hozza vissza. Most éppen az utóbbi szakasz jött el, ami egy kicsit jobb volt, mert ilyenkor egy kis édességet meg kólát is remélhettek tőle.
– Játsszunk megváltóst! – kiált fel a kislány, és nagyszerű ötletétől felvillanyozódva felugrik a támla nélküli padról.
– Az milyen? – kérdi gyanakodva az öccse, miközben továbbra is a pad betonlábára tévedő bogarakat próbálja minél kevesebb ütéssel kifasírozni.
– Hittanon tanultuk.
– Olyan az oviban is van.
– Na, akkor tudod! Te leszel a Jézus. Kéne neked egy kereszt.
– Honnan vegyek?
– Mondjuk a boltból.
– Jó. Te leszel a boltos.
A kislány aranycsillámos balettcipőjével körbesasszézza a pad és a homokozó vonalától a sövénykerítésig terjedő területet.
– Mondjuk, ez a bolt. Te onnan jössz. Én meg itt cigizek a bejárat előtt… Jöhetsz!
– Jó napot. Jöttem a boltba.
– Nézzen csak körül nyugodtan, mindjárt én is megyek, csak még ezt elszívom!
Nézd, most eltaposom, bemegyek... Van rágód?
– Nem te vagy a boltos?
– Ja, tényleg…! De most komolyan: van rágód?
– Nincs.
– Anya talán hoz.
A kisfiúban hirtelen feltámad az anyja utáni sóvárgás.
– De mikor jön…?! Már a kenyeres autó is elment…
A lány vállat von, aztán az idősebb fölényével odaveti:
– A pénzt nem adják ám olyan könnyen!
Öccsét nem nyugtatja meg ez a felnőttes magyarázat.
– A Vanessza azt mondta, hogy anyu nem is dolgozik, mert akkor a munkásbusz vinné, mint az ő anyukáját, és csak este jönne haza…
– Mert az ő anyukája szalagra jár… A miénk meg házhoz.
– De a Vani szerint tűsarkúban nem is lehet takarítani…
– A Vani hülye… Na, kezdjük már! – a lányka beáll a pad mögé, és kihúzza magát, úgy nógatja testvérét. – Kérdezd meg, hogy van-e keresztem!
– Van keresztje?
– Igen, milyet parancsol? – felemel a földről egy letört ágat, a végén meredező keszekusza gallyain még zöldellnek a levelek. – Ez a legújabb modell! Ha süt a nap, még árnyékot is tart.
– Ez jó lesz. Mennyibe kerül?
– Száz forint.
– Tessék, itt a pénz.
– Köszönjük a vásárlást, viszontlátásra!
A kislány kiszalad a „boltból”, és felpattan a virágágyás kőszegélyére.
– Itt lesz az út, ahol hordoznod kell a keresztet… Nem úgy! A válladon! Meg kicsit görnyedj meg!
– Várjál, valami mászik a nyakamon! Fúj, ez teli van hangyával! Nekem ez nem kell!
– A keresztet nem lehet eldobni, legfeljebb kicserélni, és csak cipelés közben derül ki, hogy könnyebb volt a régi! Akkor viszont már nem lehet visszacsinálni!
– Mindegy. Ennél csak jobb lehet.
– Akkor megyek újra boltosnak… Miben segíthetek?
– Visszahoztam a keresztet, mert hangyás. Adjon másikat!
– Várjon, körülnézek a raktárban… Van még fenyőág-kereszt.
– Az meg bök!
– Sajnálom, másfajta nincsen: vagy a hangyás vagy a bökős.
– Inkább a bökős.
– Jó… Na, most vedd fel és indulj! Én majd viszek neked inni.
– Tényleg?
– Csak játékból… Tessék, itt van.
– Köszönöm… De jó ez a kis víz… Már majdnem szomjan haltam… Kaja nincs?
– Azt majd a másik sarkon adok… Lassabban menj… és ne vakarózz közben!
– De nagyon bök! Meg ragacsos is!
– Jól van, mit vagy úgy oda?! A keresztútra szenvedni megy az ember!
– Inkább mégis a hangyásat akarom!
– Nem lehet többször kicserélni; különben is: már bezárt a bolt. Tessék, itt egy kis ennivaló… Tudod, mit: kicsit viszem helyetted… Fú, tényleg tiszta ragacs! Olyan lettem? Na jó, most már letehetjük. Mondjuk, ide feszítenek ki a két fenyőfa közé. Állj meg, és tedd szét a kezed, mintha ki lennél szögezve! Mondjuk, én meg itt siratlak… Amikor nem nézek oda, bújjál el, aztán majd megkereslek… Na, most már menjél! De halkan! Mondom, halkan!!
A kisfiú harsány csörtetéssel lövi ki magát a kereszt-állásból a játszótér kerítés nélküli sarka felé.
– Megjött anyu!
Az úttest túloldalán egy sárfröcsekes autó ajtaja nyílik: először a szteccsnadrágos pálcikalábak nyúlnak ki belőle, aztán a fedetlen csípőcsontok, homorú hassal, fölötte ezüstflitteres top, megkoronázva egy rózsaszín tollboával. Erőtlen léptekkel kerüli ki a pocsolyát a tűsarkakon imbolyogva. Homlokára felszökő, kérdőre rajzolt szemöldökével keresi gyerekeit. Elsőként a fia érkezik:
– Hoztál energiaitalt?
– Hoztam.
– És hercegnős csipszet? – csimpaszkodik nyakába a lánya is.
– Az nem volt. Ilyet vettem.
A fehér lakktáska lecsúszik a válláról, sarka a sárba zuttyan, miközben a reklámszatyorból előkerül két tábla csokoládé, aktuális szuperhősökkel a csomagoláson. A gyerekek mohón kapnak érte, azonnal bontani kezdik. Anyjuk ekkor méri őket végig:
– Hát neked milyen a pólód? Csupa gyanta! Meg a tiéd is! Hogy néztek ki?! Sziszi, legalább neked lehetne több eszed! Így vigyázol az új ruhádra?! Mit csináltatok?
A maszatos arcok egymásra sandítanak – hogyan is magyarázzák ezt úgy, hogy minél kisebb szidalom-zuhataggal járjon? –, aztán a lány az őszinteség mellett dönt.
– Megváltottunk, anya.
A nő mély slukkal meggyújtja frissen szerzett cigarettáját, szavai füstgombócokban buggyannak ki a száján:
– Apátokat kéne.
– Hogyan? – kérdezi halkan a kisfiú, mint aki tudja, hogy titkolni való témát súrol. Kezei között olvadásnak indul a csokoládé maradéka.
– Egy kis óvadékkal – feleli az anyja, és tör magának egy kockát.
– Kiváltani? – értetlenkedik tovább a kisfiú.
– Vagy inkább leváltani – vágja rá a kislány, és ő is anyja felé nyújt egy darab ehető boldogságot.
Anyja felnevet, aztán – mint aki fontolóra veszi a dolgot – belebámul a füstgomolyagba.
– Gyertek. Kipakolunk otthon, aztán kimegyünk a nagy játszótérre.
– Hurrá! – fut előre a kisfiú, közben magasba hajítva az összegyűrt csokipapírt, ami egy faágról visszapattanva landol a fűben; ő azonban ezt már nem látja: vissza se néz, és egy pillanat alatt takarásba kerül a közeli ház sarkánál. Anya és lánya a teletömött táskával battyognak utána.
– Soká jöttél – mondja a kislány.
Pár lépésen át csak a tűsarkak kopognak, azután jön a válasz:
– Nagy volt a ház – és ők is eltűnnek a járdakanyarban.
/Arcok és keresztek, 2016./
– Engem gyanúsítanak, hogy elloptam ezt a pár cipőt – mondja a férfi a térkép-tarkára mállott falfirkának dőlve, köréje halmozott kacat-otthonából. Alig látszik ki személye a tárgyi környezetből, mintha ő maga is lommá lényegült volna: még lehet valami haszna, de ahhoz teljes körű felújításra lenne szükség.
Pofás velúrcipőt nyújt felém, rajta még a címke, dobozáról kihívóan kacsint a márkanév. Fejével megvetően két, széles hátú egyenruha után fordul. A rendőrök hanyag terpeszben sétálnak tovább, a metróból felsiető tömeg mintegy varázsütésre szétnyílik előttük; egy, a hátizsákjától felcsúszott szoknyájú diáklány láttán kaján vigyorral összenéznek. Szemem újra a földre irányítom, ismét próbálom a háttérből kivenni az alakot, aki éppen engem talált meg, hogy elpanaszolja sérelmeit.
– Eddig csak az volt a bajuk, hogy itt élek. Most már lopok is… Pedig, higgye el, itt találtam, a földre dobva! A kürtőskalácsos is megmondhatja.
A lépcső felől megcsap a cukrozott fahéjjal átitatott huzat. Eszembe jut a második osztályos olvasókönyvből Kicsigó, a kópé, aki az ablakban eszegetve üres kenyerét a sült hal illatával fűszerezte. Biztosítom róla, hogy hiszek neki, de ez nem csillapítja közlési vágyát.
– Járt már maga abban a cipőboltban, fölöttünk? – ujjával az aluljáró plafonjára mutat. – Oda engem be se engednének. Tegnap volt ebédosztás itt a téren, elkínlódtam magam én is az autóig. Közben megpihentem kicsit a bolt bejáratánál, az átkozott fotocellás ajtó persze ide-oda csúszkált, hát a biztonsági őr rögtön ott termett, és közölte, hogy ez nem melegedő! Mintha látott volna engem bármikor… Akkor ugrált volna, mikor ezt ellopták! Én még a hivatalos melegedőbe se megyek. Tele van alkoholistával, nem bírom azt a bűzt! Jobb időkben is csak a dohányt szerettem. Mára ennyi maradt – kezével egy eltaposott cigarettát kaparász elő a háta mögül, még egy centiméternyit hagyott rajta valaki a füstszűrőig. – Van tüze?
Szabadkozva tekerem a fejem.
– Sose lopnék cipőt – folytatja –, de ráülni jó. Nem fázik az ember.
Előtte üresen tátong a doboztető: lélekkönnyítő, pogány persely. Búcsúzásként dobok bele egy kis aprót. A férfi látszólag észre se veszi; talán a még mindig munkálkodó büszkesége nem engedi, hogy megköszönje, s inkább oda se néz, vagy csak egyszerűen elfogyott a közölnivalója számomra. A velúrcipőt próbálja nagy gonddal maga alá gyömöszölni.
Akkor látom, hogy nincsen lába…
Takarékláng
„Demenciaindex!” Micsoda hülyeség! – dobja félre dr. Hecsedliné dr. Trudai Gertrúd a pszichiátriai véleményt. – Hallod ezt, Doki?! Ezek tettek volna le annyit az asztalra, amennyit én a harmincöt év alatt! Különben is: hogy lehetett abban a hőségben intelligencia-vizsgálatot végezni? Csorgott az izzadtság a szemüveglencsémre… Amúgy is a régi szemüvegem volt rajtam, a másfeles, nekem meg már a két és feles is gyenge, ami eltörött balesetkor…
Lehajtja a szekrénysor közepén lévő ajtót; a nyolcvanas években divattá vált „bárszekrényben” tartotta a pénzét egy bonbonos dobozban. Felemeli az elrongyolódott doboztetőt; az aranyozott cseh feliratról a fiatal házas évek életszínvonala ragyog rá, alóla pedig a jelen filléres valósága. Megfogja az ötezrest, aztán tétován visszateszi, és inkább az ezrest veszi magához. Vele együtt automatikusan kiemeli a konyakos üveget, lecsavarja a tetejét, iszik három kortyot, majd helyére rakja, és felhajtja a „bárajtót”. Odébb lép, kitárja az akasztós szekrényt:
– Mit gondolsz, Doki, mit vegyek fel a mai előadásomra?
Doki, a sárga doktorhal értő szemekkel tátog az üvegfal mögül.
A vajszínű szövetnadrág derékban nem ér össze. Leakaszt egy piros-sárga virágos nyári ruhát, mély dekoltázzsal. Letornázza csípőjén a testhez simuló anyagot.
– Ez még rám jön – nyugtázza elégedetten. – Már csak egy melltartót kell találnom.
Hosszasan turkál a fiókokban. Néhány írásvetítő fólia, egy üres sajtos doboz és egy párját vesztett combfix közül előkerül piros melltartója. Minden szuszt kiprésel magából, de a kapcsot már a legszélső lehetőségnél sem tudja összeakasztani. Egy másik fiókból pertli-gumit vesz elő, azzal akasztja össze a két végét. Újra magára küzdi a ruhát; hátán a cipzárt csak félig sikerül felhúzni: hasadékán a pertli-gumi feszesen ível át a háton, belemélyedve a bőrbe, a melltartó piros szaténjából csak két-két centi kandikál ki mindkét oldalon a virágos anyag alól.
– Sebaj, ez a fehér blézer majd eltakarja… Na, milyen vagyok, Doki? – fordul a hal felé, ami éppen a vízinövények között rejtőzködne, ha citromsárga színe erre lehetőséget adna. – Jut eszembe… adtam én ma neked enni? Itt van egy kis algakonzerv… meg egy kis fertőtlenítőt is nyomok, holnap már úgyis kell, hátha akkor elfelejtem… No, még kenek egy kis rúzst, egy kis púdert, aztán nesze neked, demencia! A hallgatóim százával tolongnak az előadásaimon, ezek meg azt akarják beadni nekem, hogy alkalmatlan vagyok… Hova is tettem az írásvetítő fóliákat?
Kapkodva kutat a szekrényben, minden fakkba benéz, közben meghúzza a konyakosüveget, megtörli a száját. Kézfején a rúzsfoltot látva megdorgálja magát:
– Ejnye, Trudi, elkented a rúzsod!
Újra előbányássza a ridikülből, a tükörhöz megy, a rúzst erős nyomatékkal túlhúzza ajkai vonalán. Felnéz a faliórára.
– Hoppá, tíz perc múlva előadásom van! Talán még elérem a helyi járatos buszt!
A lépcsőházban visszhangzik tűsarkú szandáljának kopogása. A tömbház ajtajában vált néhány szót a kutyás szomszéddal („Mi, állatbarátok, tartsunk össze, igaz, hogy én már csak egy halat tartok, de régen volt egy labradorunk, az kenterbe verte volna az egész Tudományos Akadémiát!”) Az úttest túloldalán a megállóba érkezik a csuklós busz, Gertrúd a ridiküllel terjeget neki, majd átvág a négysávos főúton, szabad kezével apró bocsánat-kéréseket integetve a miatta befékező, dudáló és ordítozó autósoknak. Izzadtan, ám elégedett mosollyal lehuppan az első ülésre. Nem látja, hogy a buszsofőr rosszalló pillantásokat vet rá a visszapillantó tükörben; a saját haját nézi benne, és megállapítja, hogy erősen lenőtt róla a fekete festék, a választék mentén ősz csík éktelenkedik. Kinéz az ablakon, és próbál a jelenlegi feladatára koncentrálni. Ekkor jut eszébe, hogy otthon hagyta a fóliákat.
Rezeg a ridikül az ölében. A lánya hívja. Gyorsan el is panaszolja neki elfoglalt életét és aktuális bosszúságát. A lánya hangja vádlón cseng a telefonban.
– Anyukám, jó, hogy nem cserépdarabokba vésve adod át a tananyagot! Miért nem térsz már át a projektorra? Egy apró kis adathordozó mindig elférne a ridikülödben, nem is tudnád otthon hagyni! Legalább tudod, mi volt a fóliákon?!
– Persze, hogy tudom! Nem most fogom először előadni! Azért egy kicsit jobban ismerhetnél…
– Pont azért kérdezem, mert jól ismerlek…
– Szóval hülye vagyok, ezt akartad mondani… Marha jó: már a saját lányom is ezt gondolja rólam!
– Miért, még ki?
– Nem érdekes… Csak voltam a dili-rendelőben… a múltkori rosszullétem miatt… de most le kell tennem, mindjárt odaérek az egyetemhez.
– Máskor az a bajod, hogy nem hívlak, most meg le akarsz rázni?
– Nem akarlak lerázni, de várnak a hallgatók.
– Van még húsz perc tizenegy óráig.
– De nekem tíztől van órám!
– Úristen, anya, semmit se változol…
Gertrúd kinyomja a telefont. A többire nem kíváncsi. Hallotta már elégszer Angelika vádjait… Hogy ezért nem talál egy normális férfit maga mellé, mert lehetetlen vele együtt élni, és miért nem tartja már rendben a dolgait, miért nem vesz magának „életkorához illő”, normális ruhákat… Mintha fordított szerepben lennének, és Angelika lenne az ő anyja.
Már nagyok voltak a lányok, amikor elvált az apjuktól. A gyerekkorukat nem tudta olyan széppé tenni, amilyenné szerette volna, az állandó veszekedések beszennyezték a mindennapokat. Ezért folyamatos bűntudata volt, és az elszalasztott, meghitt élményeket akkor próbálta a gyerekeivel pótolni, amikor ők már nem voltak vevők erre. Az idősebbik tizenkilenc évesen odaköltözött a barátjához, albérletbe; Angelika akkor volt tizenöt, és a kollégisták életét élte, egy szándékosan távoli városban választott középiskolában. Onnan pedig gyakorlatilag haza sem tért, hanem odébb költözött főiskolára, aztán dolgozni, végül családot alapítani. Egy neurotikus anya már kevésbé fért bele az életébe. A távolból, apránként adagolta anyjának a gyermekévek vádjait és elfojtott indulatait.
Gertrúd hirtelen támadt magányában próbálkozott a nagy újrakezdéssel. Belevetette magát a szakma mélységeibe; egy nemzetközi kutatócsoport munkájába beszállva vizsgálta a globalizáció hatásait az édesvízi életközösségekre – ekkor kezdett a halakra specializálódni, és otthonába is beköltöztetni néhány díszes példányt. (A lányaitól ezért megkapta, hogy beszűkült munkamániás.) Próbált maga mellé találni egy normális férfit; néha megérintette a szerelem szele, amiről aztán mindig kiderült, hogy inkább erős szeretetvágyának kivetülése volt, mint a valódi társ felismerése a másikban, így egyik kapcsolatból a másikba lépett. (A gyerekeitől megkapta, hogy könnyűvérű ribanc.) Időnként felbukkanó barátnői búfelejtésre invitálták, olykor el is ment velük kirúgni a hámból. (Megkapta, hogy alkoholista.) Pedig akkor még csak bulikon ivott, és egy-egy jól sikerült szakmai nap után… Micsoda sikerszéria volt, amikor elkezdték publikálni a kutatási eredményeket! Végigjárták az országot, nyolc egyetemen tartottak vendégelőadásokat! Aztán egyszer csak minden a feje tetejére állt. Új szakok törtek be, sok régi megszűnt, az ő tantárgyaival együtt. A tanszékvezető helyére egy kis mitugrász került, aki ugyan megtartotta őt, de minimálisra csökkentett óraszámmal.
– Lényeg, hogy a hallgatók odavannak értem – mondja félhangosan, és a főbejárat előtt még megigazítja a rúzsát. – Kíváncsi lennék, még kinek az órájára járnak annyian, mint az enyémre!
A nagy, lépcsős előadóteremben öt diák lézeng. Ketten éppen nagy csomagjaikkal igyekeznek kifelé:
- Viszontlátásra, tanárnő. Nekünk sajnos megy a vonatunk.
Egy szerelmespár marad a terem hátsó felében, nekik – messziről láthatóan – teljesen mindegy, hol vannak, egymás aurájában elmerülve lubickolnak a májusban. Egyetlen várakozó tekintet vetül dr. Hecsedliné dr. Trudai Gertrúdra az első sorból: egy testesebb, kissé kényszeres fiúé:
– Tart még órát, tanárnő?
Gertrúd erőltetett lazasággal próbálja poénra venni a kérdést:
– Mi az, hogy „még”? El se kezdtem! Mit is ígértem mára?
– A fóliákat az édesvízi halak globalizációs ártalmairól.
„Kár volt megkérdeznem – gondolja Gertrúd. – Ez a tudorka mindent megjegyez.”
– Nagyon ügyes! – mondja. – Öröm itt tanítani, ahol így isszák az ember szavait! De sajnos az történt, hogy annyi helyen adtam elő a hétvégén, hogy teljesen elkeveredtek a sok utazásban… Helyette azonban egy nagyon érdekes tanulmányt fogok elmesélni… Nem tudom, mennyi ismerettel rendelkeznek a doktorhalak anyagcseréjéről…
Az idegesítően figyelmes hallgató belelapoz a jegyzeteibe, és már sorolja is az adatokat.
– Már mondtam volna? – csodálkozik Gertrúd. – Az nem egy másik egyetemen volt?
– Én egy héttel ezelőtt is ide jártam, tanárnő…
– Nem baj, akkor elmondom még egyszer! Az ilyen tanulságos eseteket sosem lehet elégszer elmondani!
Gertrúd érzi, hogy izzad. Leveti a blézert, majd a hallgatóknak hátat fordítva rajzolni kezd a táblára. A fiú felteszi a szemüvegét, úgy mered a nyári ruha félúton elakadt cipzárjára, és a fölötte átívelő pertligumi-hídra: egy légy kötéltáncol rajta, hosszan elidőzve az útját álló diannás cukorka-kristálynak...
A lakásba érve Gertrúd azonnal lerúgja a szandált, ami már vöröslő csíkokat vágott lábfejébe; az izzadságtól összeállt por csomókban tapad ujjai közé. Talpának jólesik a konyhakő hűvöse. Kényelmesen odasétál a hűtőszekrényhez, körülnéz benne. Beleszagol egy megbontott kefires dobozba, az asztalra teszi, aztán egy félbehagyott diétás kenyérszeletet kezd belemártogatni.
– Le kell mennem a boltba – mondja félhangosan, aztán hirtelen a szobába siet: – Hogy vagy, Dokikám? Te is megéheztél, kincsem? Egész nap éheztetett a te elfoglalt gazdád, ugye? Itt egy kis algakonzerv… Meg kell mondjam, nincs valami nagy tisztaság a házad táján… Ki kellene takarítani az akváriumot… Addig is nyomok neked egy kis fertőtlenítőt… No, mi az? Nem kell a haleledel? Igazad van. Unalmas lehet folyton ugyanazt enni. Nesze, adok az enyémből is… ettől nem hízol el!
Elmorzsol a víz fölött egy kis kenyeret, aztán lenyitja a bárszekrényt. Belekukkant a pénzes dobozba, kis gondolkodás után ridiküljéhez megy, előkotorja belőle az ezrest, beteszi a dobozba, kiemeli az ötezrest.
– Muszáj hajfestéket vennem – kommentálja. – Így nem állhatok ki a tanítványaim elé.
Meghúzza a konyakosüveget, felküzdi lábára a szandált, és kiviharzik a lakásból.
Visszatérve hosszasan keresi kulcsát a bejáratnál. Keze egy pillanatra megáll az ismerős dallam hallatán: a jégkrémes autó! Életének egyetlen biztos pontja. Minden változik, ezt kivéve: tizenöt éve péntek délután jön, ugyanabban az időpontban… Vagy mégsem?
– Ma mintha sokkal korábban jött volna… – morfondírozik, és elfordítja kulcsát a zárban. Első útja az akváriumhoz vezet. – Szevasz, Doki! Mi újság? Nincs fölötted egy falat se? Na megállj! Jaj, de szoros ez a doboz… hoppá, kicsit megszaladt! Nem baj, majd holnap nem kapsz, oszd be!
A szobából kifelé ütközik meg szeme a faliórán.
– Nahát! Mit csináltam én odalent három órán keresztül?
Egy vállrándítással elintézi, és a konyhába siet. Kibontja a csirkemájat a zacskóból, és nekilát előkészíteni a lisztet, tojást és zsemlemorzsát; szép rendben elhelyezi őket az asztalon. Közben meggyújtja a gázt, hadd forrósodjon fel az olaj, mire végez a panírozással. Büszkén végigméri addigi munkáját, s rendkívüli elégedettséget érez.
Belenéz a tükörbe:
– Katasztrofális a fejem. Jobb lesz, ha azonnal rákenem a festéket. Amíg kisütöm a májat, addig áll a hajamon. Besiet a fürdőbe. Fél óra elteltével jön elő. Arca összeszűkült maszk, körvonalában vastag fekete sávval; a nyári ruha tarkaságába fekete pöttyök vegyülnek, nyakán egy eltévedt ecsetvonás absztrakt ábrát hagyott. A konyhában beledob egy májat a tűzön hevülő lábosba, az olaj sercegve fröcsög mindenfelé. Gertrúd hátrébb lép, aztán lehajol, a lábos alá kukucskál, és takarékra állítja a gázlángot. Csomókban felfelé meredező, festékes hajtincsei közben súrolják a konyhaszekrényt.
– Angelika büszke lenne rám, ha látná, milyen összeszedetten tevékenykedem a konyhában… Igaz, Doki? Talán még a gyerekeket is rám bízná egy hétre a nyári szünetben…
Elérzékenyül saját gondolatain, besiet a szobába egy kis konyakért. Aprókat kortyol, mert látja, hogy már fogytán van.
– Hogy lehet ebben ilyen kevés?! – kérdi hangosan. – Esküszöm, Doki, ha nem ismerném jól a halak táplálkozási szokásait, rád gyanakodnék! No, mi az? Igen feljöttél a víz tetejére! Meleged van? No, várj! Mindjárt felfrissítem a vized egy kis fertőtlenítővel… Hé, Doki! Mi a csuda van veled?!
Elszalad a szemüvegért, riadtan akasztja szárát a fülére. Sírással küzdve noszogatja a halat egy vízinövény szárával.
– Dokikám! Mozdulj meg, kérlek!
De Doki nem mozdul. Felfelé fordult, puffadt hassal lebeg a víz felszínén. Gertrúd elkeseredése egyre erősödő hangerővel nyer teret:
– A halam! Meggyilkolták a halam!
Úgy, ahogy van, kiszalad a lépcsőházba. Futás közben egy csöpögő, fekete hajcsomót kisimít az arcából. Meztelen talpa hangtalanul szedi a lépcsőfokokat, pedig ő most hangzavart akar kelteni. A szomszédasszony jön vele szembe először.
– Doki meghalt!
– Úristen… baleset…? – reagál ösztönösen az asszony.
– Nem tudom – szipogja Gertrúd. – Egyszer csak meghalt.
– És… mikor?
– Most! Nem lehet több, mint tíz perce.
– És… honnan tudtad meg ilyen gyorsan?
– Hát láttam.
– Hol??
– Gyere, nézd meg!
A szomszédasszony arca halott-fehérre vált, úgy követi Gertrúdot a lakásába, felkészülve mindenféle horrorisztikus látomásra.
– Nézd… Csak ringatózik élettelenül a víz tetején…
Az asszonyból a váratlan megkönnyebbülés nevetésben tör ki:
– A halad?! Doki egy hal? Jaj, de jó! Én meg már azt hittem, az új pasid!
Gertrúd megrökönyödve néz a nőre:
– Hagyj magamra! – aztán még utána ordít: – Tudd meg, egy pasi miatt sosem bőgnék! Egy hal százszor jobb társ!
Hosszasan nézi a haltetemet, aztán fel-alá sétál a szobában, vissza-visszatér az akváriumhoz. Dokinak azonban nem akaródzik feltámadni. Kiürít egy teásdobozt, és óvatosan kimeríti vele a halat. Mellétesz egy kagylóhéjat és egy darab vízinövényt, aztán rácsukja a fedelet. Úgy dönt, hogy méltó temetést rendez neki az erkélyen. Felnyalábolja az íróasztalán heverő holmikat, továbbá egy tortalapátot.
Egy muskátlis cserépből kiássa a virágot a tortalapáttal, és a keletkezett mélyedésbe helyezi a papírkoporsót. Betemeti, két ceruzából és celluxból keresztet eszkábál, és a sírhalomba szúrja. Feliratot is készít rá:
„Itt nyugszik
DOKI
a legszeretetreméltóbb sárga doktorhal
(zebrasoma flavescens)”
Még így is jellegtelennek érzi, megszórja piros virágszirmokkal, végül az összes muskátli fejét ráhalmozza. Eldúdol egy temetési éneket, amelynek a szövegére csak imitt-amott emlékszik. Lenéz az utcára. Már sötétedik. Ideje bemenni.
Ahogy megfordul, egy vöröslő lángcsóva állja útját, ahogy éppen felkapaszkodik a függönyön. Hátraugrik, az erkély korlátja tartja meg, s azonnal felfogja, hogy kint rekedt, nincs hová menni: vagy a tűzbe vagy a mélybe.
- Úgyis mindegy már – villan át az agyán, de nincs ereje lépni egyik irányba sem.
Egy sziréna hangját hallja, egyre távolodva, aztán mintha a fülét is betömné a füst és forróság…
A kórházban csupa feleslegesnek tűnő kérdéssel zaklatják. Gertrúd hamar elveszti a türelmét:
– Mit számít az, hogy mit főztem, vagy főztem-e egyáltalán?! Először elvesztettem a halam, aztán a lakásom… A többi teljesen mindegy – száját csak minimálisan nyitotta ki, hogy a körülötte lévő kötés ne mozduljon el. – Idegenkezűség kizárása miatt? Ugyan már! Ki akart volna engem felgyújtani. Tudja, hogy’ imádnak a hallgatóim? Az előadóteremben még a lámpáról is lógnak! Hogy az olaj a gázon maradt? Igen, májat rántottam… Hogy az okozta az egészet?? Érdekes… Pedig takarékra tettem…
/Arcok és keresztek, 2016./
Meghajolt a tölgy előtt, amely vele egyidős lehetett. Óvatosan félresöpörte a tavalyi avar hártyás maradékát. Jól sejtette: érdes szárú tinóru. Felvette, s miután kettétörte, elégedett bólintással figyelte, ahogy a fehér hús barnára színeződik.
Megjárja, ha nem is vargánya! Irénke ugyanolyan finom vacsorát készített ebből is… Azóta nem is evett gombát… Most majd csinál ő, magának… még gyűjt hozzá néhányat. Sok nem kell, úgyis a szaftját szereti inkább, jó puha kenyérrel.
„De tejfölt ne tégy rá, tudod, hogy nem bírja a gyomrod!” – csengett a fülébe. Nem teszek. Nincs is otthon – felelte hangosan. Keze kissé reszketett; elejtette a gombát, ujjai megkésett reflexszel kaptak utána. Ujjbegyeinek barázdáiban kimoshatatlan üledéket hagyott az anyafölddel való mindennapos munka, s egyre komótosabban sarjadt belőlük a mindennapok – egyformaságában is szerethető – rutinja. Felegyenesedett, hogy zsebéből előkutassa a nejlonzacskót. Pár pillanatnyi sötétség állt be, apró fénypontokkal.
„Az ingadozó vérnyomás, Lajcsi bácsi” – hallotta Lellei doktort. No’iszen, ez is milyen fiatalon meghótt! Egyszer csak megállt a szíve… Aztán még az enyimér’ aggódott! Az új orvosnál még nem is jártam, pedig azt mondják, igen kedves kis doktornő.
Kibontotta az összegöngyölt zacskót, kirázta belőle a kenyérmorzsákat, és belerakta a gombát. Fogott egy ágdarabot, azzal piszkálgatta odébb a leveleket. Ni, egy tücsök! Lejjebb ereszkedett. Hiányzik a jobb hátsó lába. Óvatosan megfogta és odébb tette egy gyertyántuskóra. Ezek szerint a szemem még jó! A szegény Annus is mindig engem kért, hogy böngésszem ki a tábláról, mikor van a busznak az ideje… A megállóban lakott, nem igazán kellett a kiírást silabizálni, tudta fejből is azt a két járatot, amelyik érintette a falut. Persze, azért megnézte. Hátha változott valami… Bár itt az elmúlt ötven évben nemigen változott semmi, esetleg a színe más a dolgoknak. Aztán az Annus egy áprilisi napon csak odafelé váltott jegyet… Hamar elment Irénke után. Nem hiába, jó barátnők voltak. Lassan kihal az utca…
Rátámaszkodott a botra, úgy figyelte a tücsköt, ami a láthatólag frissen szerzett fogyatékával is elszántan igyekezett lefelé a számára kijelölt helyről. Megy vissza a fedezékbe.
Heves villanással törtek érzékszerveire az orosz front ingerei: a katona képe, aki kúszva vonszolta maga után lábcsonkját… a hideg borzongás bőrének minden szőrtüszőjében… a dobhártya-feszegető dörrenés, majd nyomában a fül zavarodott süketsége… a vér vas-íze… és a halál szaga… Megtántorodott. Újra záporoztak az apró fénypöttyök, tehetetlenül várta, míg szétfoszlanak; akkor újra a tücsköt kereste. Nohát, már el is tűnt! Ügyes kis bogár.
Tovább indult. Földet figyelő szemét kezdte fárasztani az avar egyöntetű barnasága, amit csak ritkán szakított meg a vargánya vagy tinóru rejtőzködő árnyalata. Rátért egy üdítően zöld ösvényre, amely az erdőt az egykori kastélykerttől elválasztotta. Itt-ott, a mélyebb keréknyomokban még állt az esővíz, alkalmi itatójaként a szitakötőknek. Az út szegélyén árvacsalánok és katángok osztoztak a vadviráglét szabadságán; fehér lepke cikázott felettük, kezdetben magányosan, majd egy társ szegődött mellé, és boldogan beljebb keringőztek az erdőbe.
Számtalanszor járt erre gyerekkorában is a Varga tanítóval – hivatalosan természetismeret órán, de sokszor a szorzótáblát is itt mondatta velük: úgy meneteltek rá, mint valami indulóra, egészen a Méhész-tisztásig. Ott aztán letelepedtek, hogy pisszenés nélkül füleljenek, és lejegyezzék az irkába, hányféle madarat hallottak, milyen rovarokat és növényeket láttak. Kálmán barátjával találtak itt egyszer egy halom tyúkgombát. Addig-addig szedegették, míg teljesen lemaradtak az osztálytól. Kálmán azt mondta, tud egy rövidítő utat az iskolához; végül úgy eltévedtek, hogy az ő kertjük alatt kötöttek ki. Az édesanyja a fülüknél fogva vitte őket a tanító elé – de a gombát azért megfőzte nekik vacsorára…
Elmosolyodott az emléken. Meg is kérdem majd a Kálmánt, emlékszik-e rá! Fürkésző tekintettel vizslatta a zöldet, nem kandikálnak-e belőle az apró, halványbarna kalapok. Egyszer csak megtorpant. Egy kidőlt fa keresztezte az útját. Ó, dehogyis kérdezem meg a Kálmánt! Hiszen ő sincs már! Pedig épp’ olyan, mintha lenne… Ahogy átnézett a vastag törzs túloldalára, a vihar tépázta, földre borult lombos ágak mögül tyúkgombák bukkantak elő. Kezével megtámaszkodott a rönkön, hogy lábait biztonsággal átemelhesse rajta. Milyen hihetetlen… Minél többen vannak a túloldalon, annál könnyebbnek tűnik az átkelés.
Fél térdre ereszkedett, hogy kényelmesebben összeszedhesse a pörköltnek valót. Ez legalább annyi, mint annak idején! Precízen leszedegette a nedvességtől hozzájuk tapadt fűszálakat, aztán a kis kalapokat sorra berakta a nejlonba. A talaj puhasága szinte lent marasztalta: az esőtől beázott földre vetett ágyként terült a csillagmoha, zsenge fűpárnákkal. Leült, ölébe ejtette a zacskót, és újraéledt iskolás kíváncsisággal figyelt. A levelek tánca árnyjátékot vetített a földre, s a lecsorgó fénynyalábok mintha életet leheltek volna a bomló anyagba is. Valahol egy tengelic kiáltozott.
Birsalma illata csapta meg. Nohát, képzelődöm! Nincs is erre olyan fa…
Utolsó este birset válogattak Irénkével. Ő először kettévágta – nagyon kemény volt –, hogy meglássák a belsejét: érdemes-e babrálni vele. Aztán a szépek mentek tovább az asszony kezére, hogy lekvárt főzzön belőlük. Aznap Irénke különösen derűs volt; még akkor sem kezdett mondogatni vele, mikor megcsúszott a vágódeszka, és a kés beleszaladt a viaszos vászonba. Egy tepsivel meg is sütöttek közben, kristálycukorba forgatva – az asszony tudta, hogy nehezen várja ki azt a pár napot, amíg a birssajt kiszárad, hát gondoskodott gyorsabb nyalánkságról.
Pontosan olyan illat ez! Sült birs! Hűvöset érzett: a vizes fű átitatta a ruháját. Nekilendült, hogy felálljon, de a teste cserbenhagyta. Erőltetett pislogással támaszték után kutatott, de retináját csak belülről érkező villanások bombázták, mintha szakadó jégesőben próbálna tájékozódni a párás ablaküveg mögül. Aztán megint a fák levelein átszűrődő fény gyorsan változó alakzatait látta. Az egyiknek Varga tanító alakja volt… És egyre közeledett a birsalmaillat… Egy nagy fazék jött felé, s mögötte – Istenem, milyen gyönyörű! – Irénke, húszévesen. Mosolyogva nyújtotta felé a lekvárba merített, gőzölgő fakanalat. Mennyei íze van! Behunyta a szemét, elégedett sóhajjal oldalára dőlt, és mosolyogva lehajtotta fejét a pázsitra.
A lombok egy pillanatra megálltak, majd folytatták játékukat: alattuk több lett egy tenyérnyi árnyékkal, fölöttük egy leheletnyi fénnyel.
/Arcok és keresztek, 2016./